Vannak, akik szeretik, ha egy tárgynak története van... A szúnyogos nyakláncunk pedig éppen ilyen darab.
Meskán azt írtam, hogy családi örökség a rajzfüzet, amiből kivágtam. Ez csak részben igaz, mert a néni, akinek valószínűleg az édesapjáé volt a képen látható két album, igazából a szomszédunk volt, de hozzá jártam át nap, mint nap zongorát gyakorolni, így talán nem meglepő, ha harmadik nagymamaként, fogadott családtagként emlékezem rá... Tőle kaptam időnként apró kincseket, amelyeket azóta is nagy becsben őrzök. A füzeteket már nem emlékszem, hogy ő adta, vagy a halála után mentettem meg a kidobandó holmik közül, minden esetre ott vannak a papírjaim között és gyakran előveszem őket, gondolkozva, hogy mire is tudnám használni, hogy megőrizhessem őket valamilyen formában.
Az elmúlt héten egész máshoz kerestem képet, de amikor ezt a kis, tussal rajzolt szúnyogot megláttam, rögtön előkaptam egy üveglencsét, hogy beleférne-e egy medálba. Ez a vérszívó nekem se a legkedvesebb rovarom, de ezen a képen olyan finom és szép, hogy az hátborzongató... Különösen, hogy ha belegondolok abba is, hogy a kézzel rajzolt tusvonalak akár száz éve ott állnak azon a megsárgult papíron...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése